Egyszer már megszületett ez a bejegyzés, de aztán egy lefagyásnak, és utána az én ügyetlenkedésemnek köszönhetően nyomtalanul eltűnt, így most kénytelen vagyok másodjára leírni ugyanazt.
Szóval, keddre azt terveztem, 11-kor elhozom egy perc alatt a tartózkodási engedélyem, és azzal a lendülettel be is viszem az önkormányzathoz, hogy legyen új lakcímem, délre vissza is érek az egyetemre a kirándulás kezdetére. Persze ez csak álom volt, ehelyett sorban kellett állni, és így elúszott a program, de azzal nyugtattak, hogy korábban még nagyobb sor volt.
Délben buszra szálltunk, legnagyobb szomorúságomra pont ugyanaz a busz és ugyanaz a szédelgős sofőr volt, aki nem olyan régen, Trøjborgba vitt minket. Most viszont Fredericiába vittek minket, útközben még a fényképező is előkerült a Vejlefjordbroen (Vejle Fjord fölött átívelő híd) tetején, a napos időnek köszönhetően. Előbb a Dánia keresztalj-termelését ellátó gyárba mentünk. A keresztalj az, amit a köznyelv talpfának hív, és a sínek alatt fekszik keresztben, manapság leginkább vasbetonból van. Na, ennek követtük végig a gyártási folyamatát a gyárat bejárva. Nagyon érdekes volt, ráadásul eddig csak filmen, meg rajzfilmen láttam ilyen, nagyrészt automatikusan menő gyárat, ahol minden darab tudja, merre kell mennie. Főleg videóztam, kép alig készült, a kíváncsiaknak megmutatom szívesen, de nem untatnám a T. közönséget ilyenekkel.
A fotók között az első még a vasárnapi visszaúton készült, amikor a fiúk a bepárásodott tetőablakon amőbáztak; a többi az keddi termés:
Utána a Fredericia vasútállomáson lévő irányítóközpontba mentünk, ahol kis zavart okozott az érkezésünk, meglepődtek, hogy nem értünk dánul. Végül találtak valakit, aki angolul is hajlandó volt körbevezetni, így elmondtak pár érdekességet. Persze messze nem olyan szigorú követelmények vannak itt, mint a légiforgalmi irányítóknál, de azért itt is elég sokfelé kell figyelni, legalább 8 képernyőre egyszerre. Azt is elmondták, a „szezonban” (télen) átlagosan hetente ugrik valaki a vonat elé, nekik jelentős fejfájást okozva. Ezért már megkülönböztetik a barátságos és a nem barátságos öngyilkosokat: akik kis forgalmú szakaszt választanak, vagy olyan helyet, ahol van lehetőség kerülni, a barátságos kategóriába sorolják, mivel nem annyira borítják fel az egész ország közlekedését. Még élő menetrendi pókot is láttam, végre nem csak elméletben, hanem működésben is.
Miután visszajöttünk, nem sok kedvem volt angolórára menni, de végül egész jól sikerült az is. A téma az iskolai lövöldözésektől indult, de hamar eljutottunk oda, hogy miért rossz ez a nagy szabadság, és hogyan dőlhet még ránk az egész világ… Érdekes beszélgetés volt.
Már majdnem belekezdtem a GIS-órába, amikor Gábor szólt, hogy este 8-tól International Day megbeszélés meg magyar este lesz a Student Village-ben, így inkább hazamentem enni, lerakni a táskámat. Beszéltem Álmossal is, aztán visszamentünk Daniékkal. Meglepetés volt, hogy eddig csak a magyarok feléről tudtam, sokakat most láttam először. Tíz körül Dani indulni akart haza, így kocsival visszahozott, és begyűjtöttük a nagy kondért (~25 liter?) a főzéshez a mi konyhánkból, ahol mostanában virágállványként szolgált. Aztán biciklire ültem, és visszamentem, mivel volt kedvem még beszélgetni a többiekkel.
Másodjára éjfél körül jöttünk el, és mivel ketten gyalog voltak, elég lassan sikerült hazaérni…
Most pedig egy dán slágerrel zárom a posztot: nem különlegesen jó, vagy rossz, de mostanában annyit hallottam, hogy az őszi szünetben Budapesten eszembe jutott, és vagy fél napig ezt dúdolgattam. Legalább megtudjátok, milyen szép a dán nyelv, találtam szöveges verziót, a klip nem olyan izgalmas :) Hadd szóljon!
