Múlt szombaton reggel felkerekedtünk, hogy Aalborgba (ejtsd: óólborh’) menjünk. Az apropó a minden tavasszal megrendezett karnevál volt, ahová a diákönkormányzat szervezett utat. Innen az elnevezés is, a karnevál miatt. A víz is stimmel, a várost a Limfjord osztja ketté, de erről már régebben írtam.
Mi így busszal mentünk, a többiek kocsival jöttek utánunk, bár ők tettek egy kitérőt, hogy belógathassák a lábukat az Északi-tengerbe. Tízre ott voltunk, ekkor már gyülekeztek a „szebbnél szebb” jelmezekben a népek. Minket viszont már korábban beetettek: a horsensi „Tourinform” irodában kezünkbe akadt egy brosúra, ami az aalborgi tengerészeti- és hajómúzeumot hirdette. Így rögtön arrafelé vettük az irányt, hogy mire a hangulat a tetőfokára hág :), addigra vissza is érjünk a belvárosba. Ez, mondhatnám, szakmai ártalom, de nem lehet egy hajómúzeumot kihagyni! Mentünk is, előbb elhaladtunk a szeszgyár mellett: itt készül az Aalborg Akvavit, a dánok híres köménypálinkája. Aztán valahogy el kellett kanyarodnunk, és egyszer csak jött szembe a felvonulás. Nem elszórtan egy-egy méhecske-/vattacukorlány-/ősember-/kalóz-jelmezes stb., hanem tömött sorban, egy egész utca szélességben! Persze kamion is járt hozzá, nagy zenével, bár az otthoni parádékhoz képest hiányoztak a táncosok… És, hogy érezzük a „nagyon dán” részét a díszmenetnek: a legutolsó „partikamion” a „Teknik og Miljø” feliratot viselte, a kukásjelmezesek seprűkkel felfegyverkezve rögtön gyűjtötték a szemetet, és az utca, 100 méterrel a menet után, épp olyan tiszta volt, mint az év többi napsütéses szombat délelőttjén.
Mindenesetre jó 15 percig meneteltünk szemben a karnevállal, majd mikor végre vége lett a menetnek, akkor kezdtünk megijedni, hogy eltévedtünk. Végül megtaláltuk a tengerészek templomát, és egy tábla mutatott a hajómúzeum felé, amit nemsokára el is értünk.
Hosszas és mély leírásba nem bocsátkoznék, röviden annyit mondhatok: nagyon érdekes kiállítás volt! Persze a legjobb a tengeralattjáró (Springeren) és a torpedóhajó (Søbjørnen) bejárása volt. A dánok fura humorérzékére vall, hogy a tengeralattjárón a négy torpedóvetőt orosz nevekkel látták el: Iv
án, Igor, Olga, és a negyedik, az rejtély… Avagy, rejtvény, cirill betűket olvasó olvasóimnak! :) Indoklást is írtak hozzá: azt gondolták, hogy nem jó úgy utasítani a legénységet: „Lődd ki az egyes torpedót!” – egyszerűbb azt mondani: „Lődd ki Olgát!”
Az élethű bemutatás kedvéért 15 percenként merülési riasztást adnak: ilyenkor vörös fény gyullad és éles hangjelzés hallható. Elsőre nem volt gond, még épp a bejárat közelében voltunk, ahol beszűrődött a napfény. Másodjára viszont… A sziréna mellett álltunk, a nagy bálna gyomrában! Mondhatom, éles volt a hang, és a hirtelen vaksötétet nem enyhítette a vörös fény. Nagyon megijedtünk egy pillanatra!
Azért megállapítottam néhány dolgot:
1. Nem szívesen teljesítettem volna szolgálatot tengeralattjárón. De még hadihajón sem!
2. A nehéz gépolaj-vasszag a magamfajta városi puhánynak jól esik – az első 15 percben.
3. Egy tengeralattjárón semmivel nem jobb a repülőnél, sőt rosszabb. Menet közben ugyanúgy nem lehet kiszállni. Ám a repülő előnye (és hátránya is), hogy soha nem marad fent, úgy a tengeralattjáró… nem mindig jön fel. :( Láttunk már sok szomorú példát.
Aztán láttunk igazi haditengerészeti SÜN-t is. (Persze ez március 15. előtt nem lépte volna át az ingerküszöbünket…) Ezeket tengeralattjárók ellen vetették be, a lényege az volt, hogy a sün tüskéi sokfelé állnak, és egyszerre sokfelé lehet vele lőni hajóról a tengeralattjáróra, és jó esetben több találat is összejön.
Több mint két órát voltunk bent a múzeumban, még Enci is élvezte, pedig nála a repülés az első! Aztán indultunk visszafelé a városba, jó félórát sétáltunk, mire beértünk. A karneválozóknak szinte nyoma veszett: egy-egy kitikkadt angyalkán, törött szárnyú méhecskén kívül alig-alig láttunk mást. Végül nagy nehezen megtaláltuk a városházát, ahol a többiekkel találkoztunk. Rövid pihenő után végül a belvárost is bejártuk, oda-vissza, és jól el is fáradtunk. Elvégre bőven túl voltunk már az aznapi tízedik kilométeren, nem számítva a múzeumot, ahol szintén nem üldögéltünk. Ekkor tette fel Apu a varázskérdést: jöttök velünk haza? Igen ám, de hatan vagyunk, az autó meg ötszemélyes; most este hat óra van, a busz hajnali négykor indulna vissza, mit csinálunk mi addig, hisz már most is mindjárt elalszunk a fáradtságtól; de ez az utolsó estéjük nálunk és ne legyünk együtt…? A hazatérés részleteit fedje jótékony homály.
Este itthon pezsgőt bontottunk annak örömére, hogy Dániában jártak, meglátogattak minket, és nagyon jól érezték magukat, és mi is örültünk, hogy itt voltak. (Csak bíztatni tudunk mindenkit, gyertek látogatni!)
Képek karneválozókról, hajókról...
