Jancsi går til Danmark 2.0

Ahogy hétfőn bementem, csupán két órát kellett volna kibírnom az egyetemen. Ebből az lett, hogy az első óra vége felé egyszer csak éreztem, bólint a fejem lefelé… Felkaptam gyorsan; pár perc múlva a szünetben futottam – szokásomtól eltérően – kávéért, hogy ébren maradjak. Hát, nem hatott: a második órán is egyszer éreztem, hogy süllyed a fejem! Szerencsére menteni tudtam a helyzetet, felkaptam a fejemet, és onnantól fogva végig izegtem-mozogtam, csak hogy el ne aludjak. Gyorsan hazatekertem ezután, és felébresztettem Encit, aki ekkor már két órája aludt. Elmeséltem neki a kis bólogatást, aztán mondtam, én is ledőlök egy kicsit; megbeszéltük, hogy majd olyan másfél óra múlva ébresztő.
Nem pont így lett. Este negyed kilenckor ébredtünk fel. Nem tudom, mikor, nem tudom, hogy, de kikapcsoltam az ébresztőt. Enci a sajátját szintén. De egyikre sem ébredtünk fel!
Akkor felkeltünk, vacsoráztunk, telefonoztunk egyet, hogy tudjanak rólunk az otthoniak; aztán éjfélkor már dőltünk is vissza az ágyba.
Kedden csak tízre kellett menni, és rögtön a buszra szálltunk. Valahogy így kezdődött, dán-angolul: „Tuesdag 17. Marts we will go on eskursion til Billund.” A kevésbé dán-angolul értők kedvéért, ez annyit jelent, hogy Billundba megyünk kirándulni. És miért pont oda? Két dolog van ott, ami érdeklődésre tarthat számot: a Legoland, az eredeti LEGO gyár, kiállítás és játszótér; valamint a kicsit felnőttesebb játszótér, a nemzetközi repülőtér. Mi is ide szálltunk le január végén, meg előző nap, Londonból jövet is. Tulajdonképpen vissza sem kellett volna menni Horsens-be!
De sebaj, gyorsan ott voltunk. Az előtérben figyelmeztettek, most tegyünk vissza mindent a buszba, amit nem vihetünk a repülőre: folyadékot, éles tárgyat, bicskát, atombombát, de még a családi örökségből származó 1848-as forradalmi kardot sem, mert a biztonsági ellenőrzésen kell átmennünk először, pont úgy, mintha repülnénk. Ez még az ottani alkalmazottaknak is kötelező, akár naponta 17-szer is. Átmentünk, majd megkezdődött a vezetés.
A repülőtér nem új, ám az utasterminált 2003-ban adták át. Ennek megfelelően szép, modern, kicsit északi stílusban készült; nekem nagyon tetszik: szinte csak üveget és fát lát a szem. Engem az iskola épületére emlékeztet: az íves tető, a sok ezüstös csillogású tartó, a fa felületek… A légkondícionálást a 4 fokos talajvízzel oldják meg nyáron, így nem sok energiát használnak el. Elvégre a tenger pár méterrel alattunk van.
Először egy lépcsőházon át a csomagkezelő térbe jutottunk: ez pont a fogadótér alatt van, az utas csak azt látja, hogy bemegy a futószalagra a csomagja. Lekerül a föld alá, itt automaták szortírozzák, elég szigorú felügyelet van, és számot is mondtak, de nem jegyeztem meg; mindenesetre ritkán keveredik el bárkinek is a csomagja.
Innen a repülőgépek „parkolójába” mentünk; megmutatták a hernyótestű pióca-folyosót :) ami a gép oldalára cuppanva lehetővé teszi, hogy az utasok rögtön az épületbe érkezzenek. Az egyik bejárat mellett egy kb. 1x1 méteres füves részt alakítottak ki: a királyi családnak van kutyája, és annak bizony nem bent van az illemhely… Aztán buszba ültünk, és még mindig a parkolórészen, de kicsit távolabbra mentünk; itt megsimogattunk egy B737-800-ast, persze csak kívülről és távolról. A légitársaságok ugyanis plombával zárják a szabadban álló gépeiket is. Visszaültünk a buszba, majd a kifutópálya következett; a kedvünkért még a díszkivilágítást is meggyújtották. Egy helikopter érkezése miatt le kellett mennünk, de aztán végre kiszállhattunk a kifutópályán: hát, szép élmény volt, nem sűrűn állnak ott emberek, mi meg főleg nem. Vezetőnk elmondta, tavaly tavasszal vagy harmincezer tonna aszfaltot zúdítottak a pályára néhány éjszaka alatt; persze ehhez az aszfaltba épített fényeket is meg kellett emelni pár centivel. Végiggurultunk a 3100 méteres kifutón, és aztán visszagurultunk a tűzoltóállomás elé. Itt megnéztük még a tűzoltóautót, aztán még ki is jött a helyéről a kedvünkért, de úgy, mintha rakéta hajtaná: ment 3 kört a garázs előtt, locsolt néhány fröccsöt a tiszteletünkre. Na, itt tűnt fel, hogy a buszsofőr is velünk jött; a tűzoltóautó 860 lóereje őt is annyira lenyűgözte, hogy kiváló angolsággal elmerengtünk ezen. Csak összehasonlításképpen: az ő buszát 440 ló ereje hajtja. Persze az ő buszával nem kell a 3 km-es kifutópályán 4 percen belül megérkezni, bármilyen veszélyhelyzet vagy baleset esetén. És ebbe a tűzoltók öltözködése is beleszámít.
Az aulában még megmutatták a zöld gömböt, amit a telekszomszéd LEGO adott: egy tonna körüli súlyú, nagyon sok darabból álló földet jelképező építmény lóg. Ott csak bolygónak (The Globe) becézik.
Ezzel ért véget a látogatás; már csak a hazaút várt ránk. Gyorsan el is ment.
Kedden nem sok minden történt ezután. Szétszedtem este a bicikli kerekét, megragasztottam a tátongó lyukat a tömlőn. Miközben hintőporoztam a külsőt, felfedeztem azon is egy szép nagy repedést… Másnap felkerekedtem, körülnézni egy kicsit; végül csak vettem egy külsőt, mert a régi használhatatlanná vált. De itt még nem ért véget a biciklis anomália…