Egy hasonló című írás volt, akkor egy hete voltunk épp Horsensben. Most csak azért ez lett a cím, mert szembesültem a ténnyel, hogy négy hete vagyunk itt. Ez az itteni félév húsz százalékát jelenti. Pedig még csak most jöttünk, és alig láttunk valamit! És még ugyanennyi, és már megyünk is haza egy villámlátogatásra. (Azért azt már nagyon várom! Még ha nem is volt kifejezetten honvágyam a közelmúltban, akkor is feltűnt: sokszor álmodtam, hogy otthon voltam.)
Mi is történt mostanában,
Hétfőn még nagyon sánta voltam. Biciklivel akartam egyetemre menni. Egy órám lett volna. Igen ám, de a biciklihez „slusszkulcs” kell. Aminek a helye a bejárat mellett van. Na, ott nem volt, mivel „lakótársam” volt utoljára biciklivel vásárolni. Mint utóbb kiderült, az esőkabátja zsebében volt, a szekrényben. De elindultam gyalog, üzentem, forduljon vissza, hozza a kulcsot nekem. Nem fordult, írt, hogy a szekrényben van biztos. Addigra már az út harmadát megtettem, de vissza is fordultam, mivel nem tudtam volna elmenni az egyetemig. Mondjuk sokat nem vesztettem, hogy nem voltam bent; és hogy ne lustálkodjak, sepertem-felmostam a lakosztályt. Közben, először, mióta itt vagyunk, bekapcsoltam a rádiót, és hallgattam egy kis helyi adást. Épp olyan volt, mint otthon. Legalábbis a zenék.
Kedden reggel a bicikli furán viselkedett, fékezett, mikor nem húztam a kart, ugrott a lánc, kerregett, surrogott, ugrált, borzasztó nehéz volt tekerni, ráadásul a legalacsonyabbra állított üléssel még elég viccesen is néztem ki, arról nem beszélve, hogy guggoló testtartásban nem nagyon lehet erőt kifejteni. Mindig olyan érzésem volt, mintha loptam volna, és vinném épp haza. Aztán bent, találkoztunk a hatóságokkal. Ez annyit jelentett, kezünkbe adták az itteni tartózkodási engedélyt, meg egy másik papírt ki kell töltenünk, és majdan bevinni az önkormányzathoz, bejelentkezni. Jó. A kedd mindig hosszú nap, most is az volt. Ráadásul előtte még nem is tudtam elaludni, úgyhogy három óra alvással vágtam neki. Mégis, egész jól átvészeltem. Terveztük a repülőterünket délután: most már négyen vagyunk, ez kissé megnehezíti a dolgot, mert eddig csak magyarok voltunk, és az új lengyel ifjú inkább hátráltat most minket. Leginkább azzal, hogy csak ül és néz, nem valami termékeny! Valahogy csak sikerül szót érteni vele előbb-utóbb! Hazafelé egy szakaszon toltam a biciklit, a térdem bírta, meg találkoztunk még két magyarral, velük beszélgettünk.
A szerda jól kezdődött, sokáig tudtunk aludni. Megerősítettük a lelkünket egy rántottával, meg a postaládámban találtam egy megnyugtató levelet, hogy Borit és Misit nem temette be a lavina síelés közben (hetek óta eltűntek az elektronikus világból!). Tettünk-vettünk, kettőkor indultunk az önkormányzat felé: háromig tart nyitva. Hát, kivételesen csak egyig. Jöjjünk holnap, vagy pénteken.
Már korábban kiszemeltem az itteni „százforintos” boltban (csak itt 10-20-100 koronákkal számolnak), egy 20 koronás állítható kulcsot, hogy helyrepofozzam a biciklit. A bolt pont a régi városházával szemben van. Kereszteztük a sétálóutcát, amikor kiszúrtam egy, mappát fogó embert. Ő biztos valami kérdező-eladó-gyűjtőbiztos. Na, azt kerüljük el, otthon sem szeretem, ha megállítanak ismeretlenek. Taktika: mereven az ellenkező irányba nézünk, hogy ne teremtsen szemkontaktust; és ha van kivel (most volt), elmélyült beszélgetést folytatunk, hogy érezze az illető, udvariatlan dolog lenne most megállítani minket. Így is tettünk, már el is haladtunk mellette, amikor megüti a fülünket: „Sziasztok!”
(A folytatás majd később jön, részben kész, de most nem tudtam az egész heti mesét befejezni.)
