Jancsi går til Danmark 2.0

Riogattak hókatasztrófával, lezárt autópályahidakkal, beállt utakkal is… Mi meg mentünk vasárnap déltől, bele az éjszakába, bele a havas Németországba… Nem álltunk meg a behavazott Türingiai-erdő mélyén, inkább követtük a hóekéket, volt, hogy negyvennel. Azért a többi szakaszon jó tempóban tudtunk haladni, de megint bebizonyosodott: a tél nem kedvez a hosszú távú autózásnak. Mégis szintidő alatt tettük meg a Győr-Horsens távot, nem úgy, mint hazafelé.
Reggel negyed hétkor tettek ki a csomagokkal a ház előtt, elég fáradtnak éreztem magam. Az utolsó szakasz mindig kritikus, itt már nem vezettem, de aludni sem tudtam, meg már ülni sem nagyon, a fáradtságtól. A szobám ajtajánál ért a meglepetés: nem megy a zárba a kulcsom. Amindenségit. Tüzetesebb megnézés: az összes ajtón kicserélték a kilincset és a zárat. Hogyaza… Mit kezdek én kilencig, amikor az egyetemen beindul az ügyintézés? Én aludni AKAROK! Úgyis volt még egy forduló csomag a lépcső alján, így mentő ötletként jött a postaláda, hátha van benne valami tájékoztató, mégis honnan kerítsek kulcsot.
Ennél jobb is volt a postaládámban: az új kulcsom! Így aztán hétkor már a jól megérdemelt alvásomat vehettem át, a jó puha kollégiumi ágyban sajgott a hátam…
Röpke hat órával később magamtól ébredtem, pedig igazán semmi okom nem volt rá, ezt a napot úgyis az utazás kipihenésére szántam. Az ébredés után eltartott néhány óráig, míg honvággyal vegyített rosszkedvet legyőztem, kipakoltam, elmentem vásárolni, meg estére megbeszéltem egy találkozást. Elvittem Erikának az otthonról rendelt dolgait, megtoldva egy piros pöttyössel, aminek legalább akkora sikere volt, mint a többinek együttvéve :)
Persze az önzést jól rejtegetve úgy tettem, mintha csináltam volna neki császármorzsát – de mivel már korábban elszóltam magam neki, átlátott a szitán: azért is csináltam, mert egy én akartam olyat enni, csak egyedül nem érdemes nekifogni… Még jó darabig elteáztunk meg beszélgettünk, az otthonról hozott merevlemezt is beüzemeltük. Mutatott koppenhágai képeket, na meg begyűjtöttem a legfrissebb pletykákat, amiből nem sok volt :(
Meg persze neki is elmondtam, de jó is volt otthon…
 

Bizonyára feltűnt, ez a blog sem éppen gyorsreagálású hadtestet megszégyenítő módon bombázza az olvasókat a friss bejegyzésekkel, de ez az ünnepek idején talán nem is volt akkora gond, hiszen, bár nem tudhatom, ki olvas, és ki nem, de akiknek elsősorban szólnak az írások, azokat ezúttal személyesen örvendeztettem meg történeteimmel és jelenlétemmel.
Egy, a Feneketlen-tó közelében tett séta során merült fel a dilemma bennem, kellene-e egy rövid évértékelést tartanom nekem is, hiszen kezemben a médium, a blog, és világgá kürtölhetek bármit. Hadd szóljon hát!
Először is számok: Mostanáig 4410-szer töltötték le a blog valamely oldalát, amelyen az első bejegyzés 2009. január 31-én jelent meg. A nyáron, június közepe és szeptember eleje között nem jelent meg bejegyzés, eleinte csupán időhiány miatt. Utóbb aztán már a legénységben beállt változás miatt sem írtam; a blog addigi másik főszereplőjével, aki a bejegyzéseket is lektorálta, különváltak útjaink. A nyári szünet harmadik oka az volt, hogy nem Dániában voltam.
Aztán a szeptember, hirtelen meglepetésként hozta, hogy visszajöttem Horsensbe. Azóta, ha nem is mindig, de sokszor napi rendszerességgel érkeztek a posztok egészen addig, míg fel nem torlódtak a feladatok úgy, hogy hanyagolni kellett az írást. A szürke hétköznapokon az ihlet is hiányzott néha-néha, hisz nem izgalmas két nap ugyanazt a bejegyzést olvasni, persze eltérő időpontokkal, de sokat nem lehet cifrázni az evés-egyetem-munka-vásárlás-telefonálás ötösfogatán. A sorok, kis bejegyzések között talán elveszett a lényeg, amit én látok most.
A 2009-es év 12 hónapjából közel kilencet Dániában töltöttem. Kilenc hónap nagy idő, ez alatt egy új élet születik, és nekem is új életem született. Az első félévben megismertem egy új országot, megszerettem azt; megtapasztaltam, milyen idegennek lenni valahol. Mivel nem egyedül voltam, teljes biztonságban érezhettem magam, s a szobából ki sem kellett tennem a lábam, hogy legyen kihez (ráadásul magyarul) szólnom. Kétélű fegyver ez, hiszen jól éreztük magunkat további társaság nélkül is az idő nagy részében, de a második félév tükrében el kell mondani: egy Erasmus-ösztöndíjnak nem csak a külföldi lét a lényege, hanem minél több külföldi ember – lehetőleg nem csak felületes megismerése. Még így is, keresztül-kasul bejártuk Dánia főbb látványosságait, voltunk Londonban, és az én szerencsétlen sérülésem akadályozta meg, hogy Szardíniát is meghódítsuk. Tanulmányi téren is nagyon sikeres félév volt az első.
Az új élet születéséhez hozzátartozott a nyári élmények sora is: esti séták, sörözések a városban, újra szorosabbra fonódó barátságok, szakmai gyakorlat, hajnalig tartó táncolások, a dán-tanfolyam, a vonyarci hétvége, az Ördögkatlan Fesztivál, Viktor esküvője, az ominózus kedd; de a sor hosszú, nem is akarom mindet felsorolni.
Az ősz nagy leckének számít mindenképp: soha nem voltam magányos farkas. Szerettem már évekkel ezelőtt is, ha otthon egyedül voltam napközben, nyugalomban tudtam tanulni vagy épp az időmet elhúzni eltölteni, de soha nem volt kérdés, hogy este vacsoránál már legalább ketten ülünk az asztalnál. Most pedig magamra voltam, vagyok utalva, életemben először egyedül kell lennem: ha én nem kopogtatok mások ajtaján, valószínű, hogy mások sem fognak az enyémen. Végül nem jelentett gondot, társaságot találni, nem hinném, hogy volt olyan alkalom, amikor azért maradtam otthon, mert nem volt kivel menni. Ugyan a rövid otthoni látogatásokon kívül nem nagyon voltam a városon kívül, mégis eseményekben gazdag idő volt ez is: a kóruspróbák, vacsorák, bulik és eleinte a kirándulások tartalmassá tették az időt.
Ez az ősz mutatta meg azt is, hogy milyen, ha az ember otthon hagyja a szívét, pontosabban a felét. Talán a Nagy Könyvben írták meg nekünk ezt, hogy a szeptemberi indulás előtt öt nappal találkozzunk. Azóta szövődik a történet, még ha távolról is, még ha bizonytalan jövővel is, de nagy örömömre…
Végül, de nem utolsósorban meg kell említenem a családot is, akik, hol szóban, hol piszkos anyagiakban mellettem állnak. Nem meglepetés, mivel amióta az eszemet tudom, ez volt a természetes mifelénk; mégsem árt megemlékezni erről is.
Még a lényegre rá sem tértem, amiért Dániában vagyok. Közlekedésmérnök hallgató létemre, most már a második félévemet hallgatom egy építőmérnöki képzésen. Megfertőztek az építősök, bár igaz, a mai napig is a szakmai szívem a közlekedésért dobog, és nem is tértem el ettől különösebben, nem is áll szándékomban.
Ilyenek történtek idén. Persze sokat elhagytam, de nem is lehet, nem is kell mindent leírni.

Mit hoz a jövő? Mit hoz a 2010? Egyelőre csak kérdéseket. Az egyetlen, ami biztos, hogy minden bizonytalan. Az optimista pedig, a bizonytalant látva csillogó jövőt remél… :)
BUÉK 2010.
 

Boldog Karácsonyt kívánok!