Pedig csak egy szokásos keddnek indult. Meg sem lepődtem azon, hogy a fázós reggelen be kellett menni, és az előző délután után folytatni kellett a vasutas tárgyhoz a számolást. Csináltuk is, már-már késznek nyilvánítottuk a táblázatot, amikor kigyúlt bennem a világosság: rossz számokkal dolgozunk, hülyeséget csinálunk. És még arra is rájöttem, hogy kellene jól számolni. Na, akkor tényleg úgy éreztem, megmentettem egy beadandó feladatot. Délben telefonáltam néhányat, mivel előző este már nem volt rá idő, és egy ismeretlen szám is napok óta el akart érni. Volt már rá példa, és megint egy bizonyos Erdős Ákost kerestek, de nem volt a közelben, így mondtam, hogy próbálkozzanak máshol. Arra jutottam viszont, hogy még mindig furcsa: nincs a számítógépemben beépített mikrofon. Ez a kisebb baj, van mikrofonos fülhallgatóm, csak nagyon nagy, így kényelmetlen minden nap magammal hordani. Majd legkésőbb otthon be is szerzek egyet…
Ebéd után folytatódott a vasút-tervezés, átálltunk a felsővezetékek piszkálására, előbb óra volt, aztán számoltuk tovább a saját feladatunkat. Angolórán megtartottuk a prezentációt, aztán én hazasiettem, ettem egy keveset, majd mentem tovább az uszodába.
Ahhoz képest, itt mennyit szoktam úszni, most sokat sikerült, az otthoni mennyiségekhez képest viszont még mindig kevés; aztán a szaunában jóóól megizzasztottam magam (kétszer), találkoztam lengyelekkel, spanyolokkal meg franciákkal. Ugrottam is párat, bár még a 3 méteres trambulinról nem akaródzik fejest ugrani, a tériszony erősebb. De legalább már nem reszkető lábbal megyek fel…
Jól elfáradva jöttem haza, és magamhoz képest korán sikerült is lefeküdni aludni.
Szolg. közl: ez egész jó, egy hallgatást nekem megért:
