Végre újból tudok írni, így törlesztek, próbálom utolérni a jelent. Pedig pont két hete volt az International Day. Előzőleg mondtam már, hogy ez egy rendezvény az egyetemen, ahol minden jelen lévő nemzet próbál valamit bemutatni a saját kultúrájából: ez leginkább a gasztronómia és képek által történik.
Mi viszonylag későn érkeztünk, hiszen hajnali kettőre sült meg az utolsó adag pogácsa, három előtt nem sikerült elaludni, így még tíz óra körül is nehezen ment az ébredés. Megérkezve óriási tömeg fogadott minket. Rögtön a bejárat közelében volt a magyar stand, így ledobtuk a táskánkat, és körülnéztünk. Volt itt mindenféle ország és nemzet: Kenyától és Szváziföldön át Kínáig és Ausztráliáig, persze európaiak is, nagyjából létszám-sorrendben: franciák, spanyolok, olaszok, bolgárok, románok, lengyelek, litvánok, magyarok, csehek, szlovákok, lettek, finnek, oroszok és végül németek, a teljesség igénye nélkül.
Végignéztük az összes standot, itt-ott kóstoltunk is mindenfélét. A franciáknál természetesen valamilyen „rettenetes” sajtot: a szaga erős volt, az íze viszont finom: a külseje nem volt biztató, hiszen zöldes penész borította. A szlovákok almás pitéje egészen más külsőt öltött, mint amit mi sütöttünk előző este, de az íze emlékeztetett az ismert ízekre. A bolgárok töltött káposztáját nem mertük megkóstolni, az otthoni töltött káposztánál úgysem létezik jobb. :) (Persze mindenki a saját otthoni töltött káposztájára gondol ilyenkor, és bólogat…) Az olaszokról és a spanyolokról nem tudok mit mondani, mire odaértünk, addigra már üres volt az asztal. A mai napig nem tudom, mi volt az, de az izlandiaknál kóstoltam: kis kocka barna kenyéren krumplipüré-sárga, petrezselyemmel díszített krém, de mindenesetre finom halas íze volt. A litvánok valamilyen élesztős ízű italt osztogattak, amitől át kellett (volna) éreznünk az ősi litván szellemet. Azért mosolyogva hozzátették, hogy majd holnap fogjuk igazán érezni azt a bizonyos szellemet, így néhány korty után megváltam a pohártól. Az élesztő ízét a lengyel standon kóstolt majonézes-zöldséges saláta segítette elő, ez is egészen otthonos ízt adott. Tovább haladva a kenyai pultnál kérdés nélkül adták a kezünkbe az ismeretlen eredetű ételt. Egy savanykás, zöldséges, híg szósszal leöntött kockát. Leginkább rizsre emlékeztetett, de olyanra, amit egy kristály só nélkül főztek addig, míg teljesen stabilan meg nem marad kocka alakban. A szósszal azért egész jó volt. A finnek nem bonyolították túl, valami hús-krumpli-répa kombinációt adtak közre. A cseh standon Hermelin sajtot kóstoltam, valamilyen különleges szószban/pácban érlelték, ilyet boltban biztos nem lehet kapni. A németek Waffel-t sütöttek két kis sütőn, ezt itthon mondjuk gofrisütőnek hívnánk, és a tészta kísértetiesen hasonlított a sűrű palacsintatésztára. Az egészet a lettek Riga Balsam nevű italával koronáztuk meg, ami titkos recept alapján készül, és itt erősen hígítva adták, fekete ribizli szörppel, melegen. Még utána küldtünk egy kis gulyáslevest, meg pogácsát, és végül a lányok jóvoltából egy kis villányi bort, hogy helyreálljon a lelki béke.
Közben a franciák és a spanyolok, mivel szemközt volt a standjuk, kisebb összetűzésbe keveredtek, amiből az lett, hogy mindenféle nótát és rigmust skandáltak egymás ellenében, olyan békés, de hangos népek csatája volt. A salsa-csoport néhány lelkes tagja elég komoly koreográfiát mutatott be, van róla videó is, érdemes megnézni!
Szép lassan elfogytak a standokról az étkek, végül elkezdtünk pakolni, én begyűjtöttem magamnak egy lufit, amint az a fotókon is látszik… És hazajöttünk, hogy talán majd este visszamegyünk, amiből persze nem lett semmi…
A képek össze-vissza sorrendben vannak, mivel mi is össze-vissza mentünk!
