Hamar elrepült az a pár nap, amit otthon töltöttünk, és biztosan el tudtam volna tölteni még egyszer ennyi időt úgy, hogy egy percet nem unatkoztam, és nem is ültem volna ölbe tett kézzel. De most ennyi jutott, így nagyon „intenzív” volt az otthonlét, és nagyon élveztem is! Jó volt újra látni Titeket (mivel gyanítom, hogy kedves olvasóim többségével találkoztam is).
Hosszú listával készültünk, hogy mit hozunk vissza; a kerékpártömlőtől kezdve a szandálon át a füstölt csülökig mindenféle volt rajta; így nagyszombat estéjére már egészen magas kupac tornyosult az ágyamon. Ez azért volt nagyon hatásos, mert akármilyen álmos is vagyok, amíg nem talált minden helyet a táskámban, nem fekhetek le! :)
Enci szüleivel és öccsével utaztunk, ők hoztak minket. A tervezett induláshoz képest kicsit később sikerült útra kelni, de ez nekem kapóra jött; reggel volt időm kényelmesen elpakolni még, ami csak akkor jutott eszembe. Végül 11 előtt nem sokkal találkoztunk a Budaörsi úton, átpakoltuk a felszerelésem: jóóól teli volt a az autó előtte is, de utána meg főleg: a hátsó ablakon nem is lehetett kilátni. Még szerencse, hogy kombi autó volt! Alig néhány megállóval, este 7 és 8 között értünk Lipcsébe, az aznapi végállomásra. Az utolsó métereket nehezen tettük meg, annak ellenére, hogy Moha bá’ mondta a magáét: elzárták az utat előttünk, és kerülni kellett néhány kilométert. A szálláson szerencsére vártak, egy két- és egy háromágyas szobát foglaltunk, gyakorlatilag pedig egy kétszobás, frissen felújított lakást kaptunk fürdővel, konyhával. A tulajdonos bevitt, kezembe adta a kulcsot, és már ott sem volt, ez igen! Mostanában mindenütt előre fizettettek velünk, Londonban, Bergamoban is. És még egy bonbon is volt mindenki ágyán! Tiszta luxus!
Gyorsan kipakoltunk, majd egy-egy szelet süteménnyel enyhítettük az éhségünket, és már indultunk is, hogy kinyújtsuk a lábunkat, sétálni kell! Eddigre már sötétedni kezdett, de ez nem tántorított el minket. Egy lakóházakkal tarkított, most már használaton kívüli ipartelepekkel körbevett részen laktunk, majd a főút, amin a belváros felé mentünk egy darabig, az már lakónegyed volt, de leginkább a török és egyéb bevándorlóké.
Egy kicsit megállt bennünk a levegő a sötét emberek láttán, hiába Németországban vagyunk, sajnos a rossz előítéleteinket hordozzuk magunkkal. Persze nem történt semmi, aztán vacsora helyett befizettünk egy Dönerre egy vietnámi étteremben. Mire hazaértünk, el is fogyott pont.
Másnap fél tizenegykor kijelentkeztünk: a tulajdonos az ajtaján lévő kisajtón kiadta a számlát, mi beadtuk a pénzt, és már távoztunk is. Egész úton két érdekes dolog történt. Először, egy óra haladás után, sűrűsödni kezdtek az autók, majd megálltunk, teljesen. A motort is leállítottuk, és egy órán keresztül nem mozdult a sor. A rádióban később meghallgattam, teljes útzár miatt van a torlódás. A szikrázó napsütésben volt idő felmászni a fölöttünk átmenő felüljáróra, elnézni messzire, tornázni, figyelni a többieket. Húsvéthétfő lévén, mindenki nyugodt, és mosolygós volt, szerencsére. Aztán megindultunk, és jó sokáig, egészen Hannover utánig mentünk. Egy jó büdös, trágyaszagú parkolót szemeltünk ki az ebéd elköltéséhez, ahol a lengedező szél hozott néha tiszta levegőt is. Jóllakván pedig én kaptam meg a volánt, életemben először vezettem automataváltós autót. Szerencsére csak kétszer nyomtam meg a kuplungot, ami a valóságban a dupla szélességű fékpedált jelentette; de lassan mentünk épp, a parkolóban, így senki nem koppant az előtte lévő felületen. Este fél hétre érkeztünk meg ide, Horsensbe.
Attila fotózott a szálláson is, és útközben is; lehet nézegetni!
