Jancsi går til Danmark 2.0

Már nagyon készülődünk a hazaindulásra, ennek jegyében már napok óta nem akartunk semmit venni, hisz’ mi értelme lenne feltölteni a hűtőt azért, hogy utána 10 napig senki ne nyissa ki az ajtaját. Ennek ellenére sikerül még egy kis tejszínt meg halat betölteni, de mit tehetnénk mi, haspókok?
Végül eljött a csütörtök, az indulás napja. Előző este elkészítette Enci a szendvicseket, én a lakás tisztaságán ügyködtem. Kora délután még tartanunk kellett egy prezentációt, ezt sikeresen teljesítettük, és innen már semmi nem tartott vissza a hazatéréstől. Időben indultunk, aprópénzre is szert tettünk, mert a jegyautomata az állomáson érmét és bankkártyát fogad el. Meg is vettük a jegyet, épp azt néztük a táblán, melyik vágányhoz kell mennünk, amikor látom: 33 perc késés. Ajaj. AJJJ-JAJ! Három másodperc pislogás következett, elvégre ez Dánia, ahol minden jól és olajozottan működik! De kivételek mindig vannak. Ezalatt a táblán a 33 percből 36 lett. Bizony nyűgös lettem. Tudni kell, hogy két út vezet a reptérre, mi az olcsóbbat választottuk, választottuk volna. Hát ez nem jött össze. Sebaj, menjünk reptérbusszal! Az Århus vasútállomása elől indul; csak igen költséges mulatság. Ráadásul két órát kellett várni rá. Amikor a repülőtéren leszálltunk a buszról egy óra utazás után, azt hittem, révbe értünk, minden menni fog, mint a karikacsapás! De nem ám! Eddig, soha, sehol nem mérték meg a kézipoggyászunk súlyát. Itt igen, és az eredmény szomorú: 10 kg helyett 12,3 ezzel nem mehetek a fedélzetre, fel kell adnom poggyászként. De az fizetős is, bonyolult is… Dühös is voltam nagyon a hölgyre, aki ellenőrzött! Pakoljunk: ettünk fejenként egy szendvicset, aztán felvettünk egy-egy pulóvert. A hazahozásra vett kilós sajttömb (mi bűzlik Dániában?) átment Enci táskájába. Becslésem szerint ekkor jártam 11 kiló környékén, de az még mindig sok. Mitévők legyünk? Használjuk a fejünket. Nem. A zsebeinket. A nehéz tárgyak, pl. a számítógép akku, töltő, villanyborotva, átkerültek a kabátzsebembe. Beálltunk újból az ellenőrzéshez, és láss csodát! 9,5 kg. Na, ezt nevezem. Innen egy darabig sima volt az út, egészen Londonig. Sötétben repültünk, felhők és köd fölött, szóval semmit nem láttunk. Az egyetlen izgalmas dolog a mögöttünk sivalkodó dán kisgyerek volt, kicsit nehezen szokott hozzá a fülem.
A brit beléptetésnél használtam először a biometrikus útlevelet: egy leolvasóba kell bedugni, és egyenesen a kamera felé nézni: néhány másodpercig világít a masina, aztán nyitja a kaput: nincs mogorva határőr, ennyi az egész. Persze még csak tesztüzem van, Encit át sem engedte a gép. Kint az előcsarnokban szembesültünk a szomorú valósággal: még annyi szabad pad sincs, mint amikor Londonból tértünk haza. Így a padlón „ágyaztunk” két törölközőből és két kabátból, de másfél-két óra forgolódás után nem bírtuk tovább: nem lehet ott aludni. Inkább filmet néztünk, olyan hajnali 4 körül lett vége: ekkorra felbolydult kaptárhoz, vagy hangyabolyhoz hasonlított a reptér: hihetetlen nyüzsgés, hatalmas sorok a csomagfeladásnál. Mi „csak” a check-in és a biztonsági ellenőrzés procedúráján kellett, hogy átjussunk. Itt már gyakorlottan töltöttem a kabátzsebem, mérleg híján érzésre pakoltam; és nyertem, mert megint ellenőriztek: 9,95 kg volt a bőrönd. Én átsuhantam a biztonsági ellenőrzésen, nem gondolták, hogy pár zsömlével kárt tehetnék a repülőgépben; Enci táskája viszont nem akart kijönni az átvilágítóból. Csak nézték, és nézték… még mindig nézték. Aztán kijött, félrevitték egy másik átvilágítóba, és nem jöttek rá, mi van bent. Végül ki is nyitották, hogy meglássák: a rettegett kocka, csak egy kilós sajt volt. Ezután, még valami után kutatva, kiforgatták az egész táskát, ellenőrizve a tolltartót, a kistáska fenekét, hogy nincs-e benne rejtve valami. Mindent megnéztek, majd elengedtek: ártalmatlanságunk bizonyíttatott. Bent már alig másfél órát kellett várni, hogy újra repülhessünk: hatalmas ködben szálltunk fel, és a vén Európa partjainál láttam először a földet: onnan szépen tisztult a kép, és ugyan küzdöttem az álmossággal (akkor már 24. órája voltunk ébren), de néztem a tájat. Végül pontosan landoltunk a pozsonyi reptéren. Már „csak” két órát kellett várnunk Anyura és Apura, hogy berepítsenek minket a budapesti csúcsforgalomba, egyenesen a Nagycsarnok mögé. Itthon gyönyörű napsütés, és vagy 20 fok fogadott. Jó hazajönni! Még az sem szegte kedvünket, hogy rettentő büdös volt, és éppen a fogorvos felé lépdeltünk…