Péntek este volt egy hete, hogy megérkeztünk. A kezdeti nehézségeken, azt hiszem, könnyen átléptünk. Eleve, ketten könnyebb megbirkózni azzal, hogy igen messze vagyunk otthontól, meg minden nap telefonálunk, újólag integetünk is webkamerán keresztül. A városban is, egész könnyen eligazodunk; persze ez egyelőre 5-10 ismerős utcanevet jelent, és vannak még szürke foltok a városban bőven, de még nem tévedtünk el egyszer sem! Van már szobanövényünk, fűszerek, krumpli (meg burgonya is, höhö), szárító, meg felmosórongy…
Estére megint jutott egy nagyberuházás fejenként 180 koronáért: vettünk WildCard-ot, azaz Vadkártyát :) Olyan ez, mint a diákigazolvány otthon: 50% kedvezményt ad a vasúton, mondjuk péntek és vasárnap kivétel. Akkor csak 25% jár. De nem baj, ha utazunk, majd próbáljuk elkerülni. Azt néztük, ha egyszer elmegyünk Koppenhágába (szeretnénk!), akkor már megéri a kártya az árát.
Ha hétvége, akkor hosszú alvás: szombaton tizenegy óra körül találtuk meg a reggelizőasztalt, délre már készen is voltunk. Nem volt szép idő, nem csalogatott, hogy kimenjünk, és amúgy is beígértünk a magyar fiúknak egy kenyeret, a sajátunk is fogytán volt. Nekiláttam hát kenyértésztát gyúrni, a felénk csak reakciós receptként emlegetett útmutatás szerint. Jó mozgás ez, lehet, máshogy néz ki majd az izomzatom, ha sokszor gyúrok még kenyeret! Kigyúrt leszek! :)
Később, Józsi tanácsaival ellátva, beáztattam a csirkét sós vízbe, ott pihent 3,5 órát, aztán még kettőt tiszta vízben. Közben még vásároltunk egyet, szigorúan lista szerint; de azért így is „estek” véletlenül a bevásárlókocsiba dolgok. Például egy szójaszósz – még szerencse, hogy nem tört össze! Hazatérve már kopogott a szemünk (fél hat múlt), ez a tizenegyes reggelihez késő, sütöttünk gyorsan! Aztán jött a kenyérgyúrás újra, kelesztés, mondtuk is, hogy tízre jöhetnek a friss kenyérért. Itt is voltak, a kenyér is kész volt, de azért pár jó szót is váltottunk a kenyérhez, úgyhogy valamikor éjfél-fél egy között mehettek el – de a mi kenyerünk még a sütőben volt úgyis, meg jól is szórakoztunk!
A vasárnap majdnem úgy kezdődött, mint a szombat. Az óra ugyanazt mutatta, csak épp ahogy az ablak felé fordultam, valami itt, Dániában eddig ismeretlen bántotta a szememet: napsütés. Rögtön rázogatni kezdtem Encit: „Nézd, napsütéééés!” – mondhatom, örült a napsütééééésnek nagyon, mikor épp a másik oldalára fordult volna. Dél után nem sokkal a kabátunkat húztuk épp, mikor látjuk: szakad az égből a hó. Na, mi legyen? Menjünk. Nem vagyunk cukorból, a hó pedig sokkal jobb, mintha esne az eső, nem árt meg. Elindultunk, és küzdöttünk a hópihékkel! Az orrom oldalára esett pelyhek épp olyan érzést keltettek, mintha sírnék. De azért lett egy-két havas kép! Elsétáltunk az utcánkon a városi új színházig (Ny Theater), ott egy barátságos kis házakkal szegélyezett másik utcára fordultunk. Minden második ház étterem volt, és vasárnap dél lévén, mindenütt telt ház volt! Aztán találtunk végre egy halast is, ami zárva volt, de biztos, hogy visszatérünk még oda! Itt ülünk a tengerparton, és nem volt az asztalunkon még friss hal! Milyen dolog ez?
A Vitus Bering-parkot átszelve eljutottunk a vasútállomásra, átvettük az ideiglenes WildCard-ot, csináltunk egy fényképet „Ezt láttuk meg először, mikor ideértünk Horsensbe” címmel, aztán a sínek alatt átkelve találtunk egy kacsákkal jól ellátott patakot. Volt híd is, épp ott tanyáztak a kacsák is. Ahogy leléptünk a hídról, a madársereg is kísért minket a vízen. Néhány száz métert jöttek velünk, mivel az út ott vezetett a víz mellett. Ha megálltunk, ők is megálltak, és mint a szónok elé, felsorakoztak elénk több sorban, félkörben. Aztán jött egy másik család, és ők megadták a kacsáknak, amit vártak tőlünk is. Két tömött zacskót hoztak, teli zsömlével. Azért remélem, nem friss volt! Egy felüljárón átkeltünk a vasúton, és a patakon (Bygholm Å). A felüljárón egy emlékmű tanúskodik egy bizonyos Andersen hőstettéről, amit 1945. februárban hajtott végre. Hiányos dán nyelvtudásunk miatt annyit sikerült kihámozni csak, hogy egy szabotázsakció keretében felrobbantotta a német kézen lévő vasúti hidat. Ha sikerül, még utánanézek, mi is volt ez. Még fényképeztem két templomot is, érdekes a kontraszt, mivel az út két oldalán, pont egymással szemben állnak.
Majdnem vásároltunk volna, de minden zárva volt. Furcsa, mert múlt vasárnap nyitva volt a bolt. Így ma egy árva øre (az itteni fillér) sem hagyta el a pénztárcánkat. Nem volt még ilyen nap sem.
Ha már a lexikális tudásnál tartunk. Mindig csodálkoztunk, hogy Németországban is, itt is kizárólag hófehér héjú tojásokat lehet kapni. Mindenféle téves hiedelmet eloszlatandó: genetika kérdése a tojás színe. Fajtiszta tyúkok esetén, a fehér „fülcimpával” (Ohrlappen) rendelkező tyúkok fehér, vörös fülcimpájú tyúkok barna tojást tojnak. De ez csak a héj, a tartalom ugyanaz. A barnatojásos tyúk ellenállóbb, könnyebb tartani, a fehér tojást könnyen átvilágítják, így könnyebb a boltba kerülés előtt kiszűrni a „hibásat”.
A délután hamar elment, koraeste megnéztük a Rekviem egy álomért című filmet. Én nem először láttam, de továbbra sem tetszik. Csak rossz kedvem lett tőle, a mondanivaló meg? Azt egy mondatban össze lehet foglalni: Emberek, ne drogozzatok, mert nem lesz jó vége! De ezt a film nélkül is tudtam. Már a film közben dobott valami feliratot a számítógép, de nem is törődtünk vele; aztán csak utána állapítottuk meg, hogy nincs internet. Így ma kimaradt a telefonálás, és ez az iromány is csak akkor lát napvilágot, ha az elektronjaink újra eljutnak a világhálóra! Nem baj, addig megnézem a képeket!
