Mióta megérkeztünk, szinte folyamatosan napirenden van a kérdés, amit magunk sem tudunk megválaszolni pontosan: „És milyen az egyetem?”
Mielőtt hazamegyünk, kicsit összeszedem a gondolataimat, hátha így könnyebb lesz otthon válaszolni nektek. Szóval hogy milyen?
Jó. Először is, sokat számít a nagyság. Értem én ezt kiterjedésre is, meg a diákok számára is. Az intézmény, a VIA University College nagy intézmény, kb. tizenötezer diákja van; de 7 Campusra oszlik el a sok diák. Hozzávetőleg 2-3000-en járhatnak ide, Horsensbe. Ebből fakadóan nincs szükség sok, irdatlan nagy épületre. Az egész egyetemnek van egy kicsit családias hangulata.
Az épület modern, erről már írtam régebben. De nem csak az épület maga, hanem a felszereltség is elég jó. Teljesen természetes, hogy bent nyomtatni, számítógépezni, enni, inni, olvasni, zenélni, beszélgetni akarnak az emberek; és erre van bőven tér. Otthon ez szinte nem létezik, és most, hogy látom az itteni példát, azt mondom, hiányzik. Valahogy az otthoni épületek nem csalogatnak arra, hogy az órákon kívül ott legyünk. Most voltunk bent, hogy Enci zongorázzon. Vasárnap van, de csöppet sem éreztem ezt furcsának; sokan mások is bent voltak. Sőt, a pincéből is hallatszott, valaki lent zenél. Lehet persze, hogy csak az én hozzáállásommal van baj, de magamtól, ha nem muszáj, nem megyek be az egyetemre. Otthon ugyanis zárt ajtókat találok főleg. Itt a termek éjjel-nappal nyitva vannak. A diákigazolványunkat belépőkártyaként használva akármikor bemehetünk. Persze, itt is vannak termek, amiket jobban féltenek, ezért itt még egyszer használni kell a kártyát, hogy tudják, ki van bent. De egy darab őrt nem láttam még az egyetemen.

Eddig az épületről, de térjünk át az emberekre. Az első nap elmondta, aki a bemutatót tartotta: nála az úgy nevezett „Open-Door-Policy” van érvényben, azaz, ha nyitva áll az ajtaja, bárki beléphet hozzá a kérdéseivel, gondjaival. És bizony nem hetente egyszer egy órára van nyitva az ajtó. (Ugye, ismerős ez a Járműelemek és Pajtások Tanszékről? Ha nincs fogadóóra, nincs esélyed, még a tanársegédeknél sem.) Nem ő az egyetlen: egy másik tanárunk is biztatott: ha kérdésünk van, bátran írjunk neki, ha éjfélig elküldjük, valószínűleg még aznap válaszol rá. Másik példa, vasárnap délután írtam üzenetet valami egészen tanítással kapcsolatos kérdésben. Három órán belül ott volt a válasz. Ugyanaz az illető péntek délután rekordidő alatt, 2 percen belül válaszolt. Pedig ő adjunktus, tehát bátran ülhetne magas lovon, mit törődik ő a hallgatókkal. Megint csak, azt kell mondanom, itt az oktatók, tanárok, akikkel kapcsolatba kerültem, messze nem ülnek olyan magas lovon, mint otthon. Nem érinthetetlenek, nem elérhetetlenek, és tudják, hogy ők is követhetnek el hibát. Otthon az ilyen tanárt nagyítóval kell keresni.

Nem egyértelmű a határ az elmélet és a gyakorlat között. Ahogy a való világban sem. Csak otthon van úgy, hogy az előadásokon elhangzott anyag sokszor köszönőviszonyban sincs a gyakorlatokon bemutatott anyaggal.
Persze, voltak órák, amik előadásszerűen zajlottak, és voltak gyakorlatok, amik nem arról szóltak, mint otthon: a gyakorlatvezető a táblánál őrületes, érthetetlen gyors tempóban megoldja a láthatatlan valakik által előírt példákat, hanem arról, hogy mi oldunk meg példákat. És nem sajnálják az időt ettől, nem mondanak el inkább még három fontos tételt, hanem inkább válaszolnak a mi kérdéseinkre. Persze ehhez a diákok is kellenek: otthon, lehet hogy felzúdulást váltana ki hallgatókból is, ha ott, órán dolgozni kellene. Ebből azt lehetne kiolvasni, mintha gimnáziumba járnánk; de messze nincs így: ott a nagy projekt, ahol csak a feladat ismert, de magunknak kell az időt beosztani, olvasni, kutatni háttéranyagok után, és elvégezni a munkát. Senki nem szól bele, mikor, mennyit, hogyan dolgozunk, a végeredmény a lényeg. Más tárgyakból is vannak olyan órák, ahol nem kötelező a megjelenés, a lényeg, hogy a feladatot teljesítsük.

És miből dolgozunk? Arra teremtették a Fronter nevű rendszert. Norvégiában találták ki, ez egy oktatási információs rendszer. Olyasmi, mint a Neptun, csak kicsit jobban működik. Úgynevezett szobákra osztják, tárgyanként, illetve egyéb szükségek szerint. Tehát minden tárgynak van egy virtuális szobája; ezen kívül van a diákönkormányzatnak, a cserediákoknak, a vizsgáknak, meg még ki tudja mi mindennek külön szobája, én csak azokat látom, amik engem érintenek. A szobákba feltöltik a tanárok az órán használt összes anyagot. A feladatokhoz adott irodalmat, ha elérhető, azt is ide teszik. Nem is keveset. Megint csak az otthoni rossz példával tudom összevetni az itteni helyzetet: itt a kezünkbe adják a szabványokat, szabályokat, hogy ebből dolgozzunk. Nem dánul, hanem angolul. Itt az egyetemen fordítják angolra a közlekedési és építési szabályokat, hogy a hallgatók ne sötétben tapogatózzanak. Otthon ki tudja hány nyelvű katalógusokból kell összevadászni a szabványos alkatrészeket; és utána még megkérdezik: „Kollégák, miért nem a magyar szabványokat használják?”
Természetesen a beadandó feladatokat is ide kell feltölteni; nincs sorbaállás, nincs elveszett e-mail sem, és soha nem reggel 10 óra a határidő, hanem éjfél.

Végül: hogy érezzük magunkat? Valahogy itt egészen más a munka tempója, stílusa. Nem hiszem, hogy kevesebb új tudást szerzek ebben a félévben, mint az eddigiekben. Nem dolgozunk kevesebbet, mint otthon. Pedig biztos, hogy kevesebb idő alatt szerezzük meg a tudást, mint otthon, és ez jó érzés: otthon nincs életünk, nincs időnk senkire és semmire. Hetekig nem sportolok, családról és barátokról már rég le kellett tenni, legalábbis álmodni sem merek arról, hogy egy héten többször csináljak programot magamnak. Itt hetente egyszer uszodába járunk, a kórust sem szeretném kihagyni, és ezek mellett kell még főzni és vásárolni magunknak minden napra, ami szintén jelentős idő. Mégis, itt könnyebben éljük az életünket, mint az otthoni egyetem mellett.

Most ennyi jutott eszembe. Úgy tűnhet, mintha az otthoni egyetemre zúdítanék panasz-áradatot, de nem ez volt a cél; most össze akartam hasonlítani a kettőt. Nehéz lesz visszatérni a szokásos kerékvágásba otthon, de ez nem azt jelenti, hogy nem szeretek otthon lenni, és nem szeretek otthon egyetemista lenni. Mert hiszen, szeretek otthon is egyetemre járni. De az biztos: van hova fejlődni.