A minap pokoli forróság tombolt a szobában, pont lefekvés után két perccel fedeztem fel, hogy milyen meleg van. Meg is kérdeztem Encit, akinek legújabb titulusa: lakótárs.
-Feltekerted a fűtést?
-Igen.
-És miért?
-Hogy ne fázz, ha leveszed a pizsamádat.
-De miért venném le?
-Mert meleged van!
Na, pont így zajlik a mi életünk a „kollégium” falai között. Vannak persze kevésbé vicces jelenetek, de inkább a szépet örökítsük meg, és felejtsük el azt, hogy előttünk valami eszméletlen hajkoronával bíró lány lakhatott itt: mindenhonnan hosszú fekete hajszálak bukkannak elő, és persze amire rá lehet tekeredni, arra rá is tekeredtek! De ez nem is érdekes…
Hétfőn reggel, már majdnem elindultunk gyalog az egyetemre, mikor pénteki megmentőnk, Simon csengetett az ajtón. (Egyébként nagyon szépen bimbammol a csengőnk, olyan igazi klasszikus!) Mondja Simon, olyan hideg van kint, elvisz minket! Nem ellenkeztünk, mivel már az ablakon át is hidegnek tűnt kint a világ. Így percek alatt bent voltunk az egyetemen, ami egyébként 2,5 kilométerre fekszik tőlünk. Legalább volt időnk körbenézni. A körbenézés nem tartott sokáig: az aulába lépve (helyi zsargonban: „Canteen”) magyar szó ütötte meg fülünket. Bizony, belebotlottunk néhány jövőbeli kollégába, akik a Civil Engineering padjait fogják koptatni velünk együtt. Így kezdődött. Aztán megkerestük a termet, ahol a fejtágítás kezdődött. Az ajtóban kedves hölgy fogadott, mint később kiderült, ő Randi [rrrendi]. Mindenkinek a kezébe nyomott egy szép paksaméta papírt, majd kis várakozás után meg is kezdődött a mese. Persze üdvözölt és minden jót kívánt. Rögtön elmondta, hogy Dániában nagyon informálisak a hétköznapok, nyugodtan szólítsuk őt is Randi-nek, és úgy általánosságban mindenkit a keresztnevén nevezünk, még a tanárokat és az ügyintézőket is. Így már kevésbé meglepő, hogy a boltban a pénztárosnak a nyugdíjas hölgyek is csak úgy köszönnek: „Hej!” [háj!] és a tizen-huszonéves pénztáros is vissza-hej-ezik! Azért eltartott pár napig, míg hozzászoktunk.
Később körbevezetett minket egy lengyel lány az épületen; aztán ebédszünetet tartottunk. Közben fotózkodtunk: itt nem egészen úgy működik a diákigazolvány igénylése, mint otthon. Egyrészt, az első ingyenes. Másrészt, annyit kell érte tenni, hogy be kell ülni egy fotókalickába a földszinten, a folyosón, elhelyezkedni, hogy a szemben lévő monitoron jól lássuk magunkat, beütni a Study-number-t (olyan, mint otthon a Neptunkód), és megnyomni, hogy fotózzon. Ha kész a fotó, két-három nap múlva lehet érdeklődni a portán, kész-e már a kártya. Hétfőn fotóztunk, szerdán írtak is, hogy kész van. Ez azért érdekes, mert hallottam rémtörténeteket, hogy valaki otthon már vagy fél éve ideiglenes diákigazolvánnyal szaladgál…
A nap további részében főleg a projektekről volt szó, amit majd nekünk kell megcsinálni. Hosszasan ecsetelték, röviden annyi a lényeg: dolgozni kell, sokat, folyamatosan, önállóan és jól; és akkor semmi gond nem lesz vele. Hát ilyen egyszerű ez. Elkértük még a lakosztály szerződését, legalább megtudjuk, mennyit kell fizetni. Eredetileg 2250 korona lenne (per fő!) de levonnak belőle szerencsére 600-at, így talán nem halunk éhen az otthonról kapott ösztöndíjból…
Este nem történt semmi különös, persze megint költöttünk itt-ott pár koronát…
